46445853_1496578853807228_2082732867074392064_o

A köpölyözésről

A középkorban a köpölyözés a fürdőmesterek módszere volt, ők voltak a köznép által is megfizethető szolgáltatást nyújtó gyógyítók. A köpölyözést lényegében minden betegséget gyógyító módszernek tartották, így gyakran alkalmazták, éppúgy, mint az érvágást. A korabeli orvoslás elméleti alapját a nedvtan alkotta. A betegség okát a fekete és a sárga epe közötti egyensúly felborulásában látták – ez a két folyadék lényegében a vérnek és a nyálkának felelt meg. A gyógyulás érdekében helyre kellett állítani a testnedvek közötti egyensúlyt.

A köpölyözés mai gyakorlatában nem a káros nedvek állnak az érdeklődés középpontjában, hanem a toxinok és az anyagcsere során keletkező anyagcsere-végtermékek. A természetgyógyászat abból indul ki, hogy a normális anyagcsere-folyamatok során a kötőszövetekben és a zsírszövetben, a sejtek közötti térben „hulladék” keletkezik. Ezek a „salaknak” nevezett anyagok savas miliőt teremtenek a szervezetben. A test csak akkor képes a savakat semlegesíteni, ha a sejt közötti állományban kellő mennyiségű folyadék, valamint ásványi anyagok – főképp magnézium, kálium és kalcium – vannak jelen. Ha nem ez a helyzet, akkor a salakanyagok a szövetekben maradnak aminek az egyik következménye, hogy az izmok tónusa megnő, tehát megkeményednek.
A köpölyözéskor keletkező vákuum hatására javul a vér- és a nyirokkeringés, s ezek hatására javul a kötőszöveti sejtek oxigénellátása és anyagcseréje.

A köpölyözés szintén egyik változata az ún. köpölymasszázs. Ehhez a bőrt olajjal kenik be, majd a terapeuta a felhelyezett köpölyöket fel-alá húzza a bőrön. Ez a módszer nagy területek kezelésére alkalmas, de a bőr vagy a kötőszövetek, izmok letapadása esetén kissé fájdalmas lehet.

 

39327712_1424484374350010_2694055667055984640_o